Egy korszak vége: Írország kiszáll a bankmentésből megmaradt tulajdonrészekből

2011 áprilisában az ír lakosság váratlanul a viszonylag kis Permanent TSB (PTSB) pénzintézet többségi tulajdonosává vált. Ez nem adott okot ünneplésre.

A kormány által megrendelt vizsgálat a vártnál mélyebb rendszerszintű problémákat tárt fel a bankszektorban. A PTSB fizetőképességéhez 4 milliárd euró, vagyis 3,49 milliárd font tőkeinjekció kellett. Magánbefektető nem vállalta az ügyletet, így csak a közpénzből végrehajtott mentés maradt.

Ez az összeg csupán része volt a bankokba irányított állami befektetéseknek, amelyek a nagy mennyiségű nem teljesítő ingatlanhitelből származó veszteségeket fedezték.

Tizenöt évvel később az állam banki szerepvállalása lezárulni látszik. Ezen a héten az osztrák BAWAG bejelentette, hogy megállapodott a kormány jelentős PTSB-részesedésének megvásárlásáról 931 millió euróért, azaz 812 millió fontért.

Fordulat a lakossági bankpiacon

Simon Harris tánaiste, vagyis ír miniszterelnök-helyettes és pénzügyminiszter „az ír lakossági bankpiac több mint egy évtizede legjelentősebb fejleményének” nevezte az ügyletet. Célja a verseny erősítése a Bank of Ireland és az AIB által uralt piacon; ezek a mentőprogramok fő túlélői.

Harris kiemelte, hogy az állam visszaszerezte a PTSB-re fordított összeg nagy részét. A BAWAG vételárával, a korábbi eszközeladásokkal és a beszedett díjakkal együtt a megtérülés várhatóan meghaladja a 3,7 milliárd eurót, vagyis 3,23 milliárd fontot.

Az utolsó jelentős részesedés eladása mellett is vitatott, hogy a bankmentések „sikeresek” voltak-e. Harris szerint a PTSB-be, az AIB-be és a Bank of Irelandbe fektetett pénzek együttesen körülbelül 1,3 milliárd euró, azaz 1,13 milliárd font többletet hoztak az adófizetőknek. Ezt azonban beárnyékolja a felelőtlenebb intézmények súlyos kudarca.

Óriási nyomás és váratlan következmények

Dan O’Brien, az IIEA vezető közgazdásza és a válság közvetlen tanúja az ír helyreállást az 1980-as évek svéd bankválságához hasonlítja: a stabilitáshoz hasonlóan mintegy húszéves ciklus vezetett.

Az Anglo Irish Bank becslések szerint 30 milliárd eurós, azaz 26 milliárd fontos adófizetői vesztesége miatt nehéz feltétel nélküli sikerről beszélni. O’Brien szerint „ha az Anglót kivesszük… olyan lett volna, mint a nyolcvanas évek svéd esete, és egyértelműen sikernek nevezhetnénk”.

A korszak lezárása újra felveti, hogy a nemzetközi hitelezőknek kellett volna-e viselniük a veszteségek egy részét — ezt nevezik „burning the bondholders” megoldásnak. O’Brien szerint védelmükre az euróövezetből érkező „óriási nyomás” miatt került sor.

„Frankfurtban teljesen biztosak voltak abban, hogy ha a banki kötvénytulajdonosok veszteséget szenvednek, az az euróövezet összes bankjának hitelfelvételi költségére hat” — mondta. Jean-Claude Trichet, az Európai Központi Bank akkori elnöke állítólag azzal figyelmeztetett, hogy „bomba robban Dublinban”, ha a kötvényeseket nem védik meg.

O’Brien meglepőnek tartja, hogy az élmény nem növelte jelentősen az euroszkepticizmust. „A mai uniós közvélemény-kutatásokban az írek minden mutató szerint a leginkább EU-pártiak között vannak: az euró támogatásában, a Bizottság és az európai intézmények iránti bizalomban Írország az élmezőnyben van”.